A ciprusi és görögországi származású Vasziliu-család története szorosan összekötődött a magyarországi görög politikai emigrációval. Nemcsak Vasziliu Jorgosz, a későbbi ciprusi köztársasági elnök töltött el hosszabb időszakot Magyarországon, de édesanyja és húga, a későbbi elismert színésznő is több évig tartózkodott nálunk. A Vasziliu-család feje pedig innen indult el önkéntes küldetésére a Görög Demokratikus Hadseregbe a polgárháború végső szakaszában.

Vasziliu Vaszosz és Vasziliu (Javopulu) Fofo

Vasziliu Vaszosz (1905-1972) apai ágon Ammohosztoszból (latin elnevezés: Famagusta), anyai ágon Lefkosziából (latinul: Nicosia) származott. Édesapja az erdészet alkalmazottja volt, míg édesanyja papi felmenőkkel bírt. Későbbi felesége, Vasziliu Fofo (1906-1963) (született: Javopulu) apai ágon a görögországi Arkadiából, nagybirtokos családból, anyai ágon pedig Konstantinápolyból származott. Fofo édesapja, Javopulosz Othon (1862-1936), a híres festő és ikonfestő 1899-ben érkezett Ciprusra, ahol ikonfestőként tevékenykedett. Gyermekei közül Nikosz még Egyiptomban, míg a többi testvér, Hriszula, Szofia (Fofo), Lela és Jangosz már Cipruson születtek. Számos ciprusi templomban találkozhatunk Javopulosz freskóival. Javopulosz Nikosz, Fofo idősebb bátyja 1924-ben görögországi orvosi tanulmányait követően visszatért Ciprusra, ahol a hivatalosan 1926-ban megalakult Ciprusi Kommunista Párt (KKK) vezetői között volt. Nagyrészt az ő hatásának köszönhetően került a fiatal házaspár, Vasziliu Vaszosz és Fofo is a kommunista mozgalom eszméinek hatása alá. Fofo nővére, Hriszula is meggyőződéses baloldali lett, szintén bátyja hatására. Vaszosz és Fofo Lemeszoszban (angolul: Limasszol) ismerkedtek meg, ahol Fofo édesapja dolgozott. Mindketten a helyi gimnáziumban tanultak. Nikosz hatására Vaszosz is a KKK tagja lett. A gimnázium elvégzése után, 1924-ben mindketten Görögországba mentek orvosi tanulmányokat folytatni; Vaszosz szemész, míg Fofo fogorvos lett. Időközben, 1926-ban, Fofo édesapja, Othon végleg visszatért Görögországba és Athénban telepedett le. A fiatalok a Görög Kommunista Párt (KKE, magyarul: GKP) ifjúsági szervezetében fejtettek ki aktivitást. Ezek voltak azok az évek, amikor a két fiatal hitet tett a kommunizmus eszméi mellett, őszintén és pátosszal hittek az ideológiában, miszerint a szocializmus az emberiség jövőjét jelenti. Egyetemi tanulmányaik második évében, 1926. augusztus 16-án házasodtak össze. Jelentős ismeretségekre tettek szert egyetemi éveik alatt, s aktív társadalmi és politikai életet éltek. Megélték 1925-ben Theodorosz Pangalosz katonai diktatúráját, majd 1926-1928 között Zaimisz Alexandrosz egységkormányát, illetve Eleftheriosz Venizelosz 1928-as visszatérését a miniszterelnöki székbe. Tanulmányaik végeztével, 1930-ban visszatértek Ciprusra. Ammohosztoszban telepedtek le, itt született meg 1931. május 20-án első gyermekük, Vasziliu Jorgosz. Letelepedésük után azonnal megkezdték szakmájuk gyakorlását, de ezzel párhuzamosan a politikai életben is aktívak voltak. Richard Palmer autokrata kormányzó 1932-es hatalomra kerülésével azonban diktatóriához közeli állapot alakult ki, helyzetük ellehetetlenült és 1933-ban visszatértek Athénba. Fofo bátyja már nemigyógyász-rendelőt működtetett a család Mitropoleosz utcai házában. Ideköltöztek a fiatalok is, ahol Fofo is megnyitotta fogorvosi rendelőjét. Vaszosz az elismert orvos, Ioannisz Haramisz szemészeti klinikáján helyezkedett el. Görögországban sem volt jobb a politikai helyzet, egymást követték a katonai diktatúrák, illetve a két nagy párt, a venizelista és az antivenizelista párt közötti folytonos hatalomgyakorlás. 1935-ben betiltják a venizelista és a baloldali lapokat, királypárti mozgalom bontakozott ki. Mindennapossá vált a kormányzati és a monarchofasiszta terror. 1935. november 3-án visszaállították az 1924-ben megszüntetett királyságot. Országos sztrájkok kezdődtek, amelyeket a miniszterelnök-helyettes, Ioannisz Metaxasz rendelettel tiltott be. A kaotikus helyzetben Metaxasz 1936. augusztus 4-én diktatúrát vezetett be. Ioannisz Haramisz, ismervén Vaszosz Vasziliu politikai tevékenységét, már néhány hónappal korábban azt javasolta neki, hogy költözzön el Athénból és telepedjen le Mitilinin (Leszvosz), ahol egyáltalán nem volt szemész.

a Vasziliu-család

A Vasziliu-házaspár 1936-ban Mitilinire, a „vörös szigetre” költözött, amely elnevezést 1932-ben nyerte el a sziget, amikor a kommunista párt kiemelkedően jó eredményt ért el a választásokon. Szintén ebben az évben hunyt el Athénban Fofo édesapja, Javopulosz Othon is. Jorgosz ekkor már ötéves volt, s itt született meg 1936. június 7-én a család második gyermeke, Vasziliu Monika. A helyiek - jobb- és baloldaliak egyaránt - tisztelték a fiatal szemészt. Ebben az időszakban a házaspár semmilyen politikai tevékenységet nem tudott kifejteni a Metaxasz-diktatúra miatt, amelyben erőszakkal íratták alá a kommunistákkal az ún. „megbánási nyilatkozatot”. Mások mellett ekkor írta alá a nyilatkozatot Arisz Veluhiotisz, de a 20 éves Andreasz Papandreu is. Vaszosz Vasziliura is sor került. Aláírása ellenére továbbra is folytatta a harcot a Metaxasz-rendszer ellen. A nagyobbik gyermek, Jorgosz itt kezdte el általános iskolai tanulmányait. A család egészen 1941-ig élt a szigeten, amikor a német megszállás miatt innen is menekülni kellett, Vaszosz politikai múltja ugyanis veszélyt jelentett a családra. Május 3-án átkeltek a törökországi Aivaliba, ahonnan két hónap tartózkodás után Szírián keresztül Ciprusra hajóztak. Pafoszon éltek 1941 és 1943 között, majd Lemeszoszban telepedtek le, ahol egészen 1949-ig élt a család. Ekkor az 1944-ben a KKK-ból létrejött AKEL-ben (Dolgozó Nép Haladó Pártja) fejtettek ki intenzív politikai tevékenységet. Vaszosz Vasziliu volt az, aki 1943-ban önkéntes szolgálatra mozgósította a ciprusi fiatalokat Görögország német megszállása miatt. Saját példáján keresztül győzte meg őket: 1943. június 27. és 1945. március 18. között önkéntesként szolgált az angol hadsereg ciprusi egységében, századosi rangban. Mindösszesen 27 ezer ciprusi szolgált a II. világháborúban az angol hadsereg kötelékében, ebből 8813 önkéntes volt. Mi sem volt természetesebb Vaszosz számára, hogy a görög polgárháború eseményei hatására 1949-ben is az önkéntességet választotta, s 1949. március 23-án jelentkezett a Görög Demokratikus Hadseregbe (GDH). Jorgosz már 1948 júniusában Genfbe utazott, hogy megkezdje orvosi tanulmányait. Vaszosz, Fofo és Mónika 1949-ben utaztak Párizsba, ideutazott Genfből Jorgosz is. Hosszú időre ekkor volt utoljára együtt a család, hiszen ezt követően komoly megpróbáltatások következtek mindannyiuk számára. Jorgosz visszautazott Genfbe, a többiek pedig 1949. április 13-án megérkeztek Budapestre, ahol a Fácánosban helyezték el őket.

a Fácános felújított épülete ma oktatási célokat szolgál

Vaszosz úgy hitte, hogy azonnal Görögországba tud utazni, de Tito és Sztálin konfliktusa miatt a Jugoszlávián keresztüli út problémát jelentett. Másfél hónapig Magyarországon tartózkodott, s csak május 26-án tudott elutazni Belgrádon és Tiranán keresztül az észak-görögországi frontra. Mind Vaszosz akkor vezetett naplója, mind pedig Monika későbbi visszaemlékezései fontos információkat közölnek számunkra a Magyarországon eltöltött időről. Vaszosz volt az egyedüli szemész a GDH soraiban, így még inkább óriási felelősséget érzett az önkéntes szolgálatra. A Fácánosban vártak a bevetésre az önkéntesek, akik a világ számos tájáról érkeztek. Sok görög önkéntes érkezett Franciaországból. A Vasziliu-családot megérkezésükkor egy összkomfortos szobában helyezték el, ahol fürdőszoba is volt. Szinte azonnal ismeretséget kötöttek Petrosz Kokkalisz, az Ideiglenes Demokratikus Kormány egészségügyi miniszterének Magyarországon tartózkodó feleségével, Niki Kokkalival, aki felkérte Fofót a fehérvárcsurgói görög gyermekotthon vezetésére. Fofó és Mónika április 24-én Fehérvárcsurgóra költöztek, míg Vaszosz továbbra is a bevetésre várt. Addig is, 28-án meglátogatta Fofóékat Csurgón, ahol egy régi főúri kastélyban 650 görög gyermeket helyeztek el. A gyermekotthont Dimitrisz Glinosz (1882-1943) pedagógusról és oktatásügyi politikusról, az EAM egyik alapítójáról nevezték el.

Fofo Vasziliu a fehérvárcsurgói görög gyermekotthonban

Vaszosz naplója megemlíti a május 1-i ünnepségeket is; a napló szerint  750 ezer munkás ünnepelt Budapesten. Vaszosz annyira vágyott már a frontra, hogy még az Olaszországon keresztül történő utazásra is javaslatot tett a pártvezetésnek, de jelezték számára, hogy az túl veszélyes, és szó sem lehet róla. Május 6-án Fofó meglátogatta őt Budapesten, ahol lelkesedéssel beszélt munkájáról a gyermekotthonban. Közben elsősegélynyújtásból tartottak több kiképzést is az önkénteseknek. Május 20-án ismét Csurgóra látogatott, ahol három napot töltött. Május 25-én kapta a telefonhí vást „Hrisztoforosz elvtárstól”, hogy azonnal menjen Budapestre. Este közölték vele, hogy másnap indulnak a frontra. Május 26-án elutazott, május 27-én le is tette a Görög Demokratikus Hadsereg esküjét. Fofó egészen 1951-ig vezette a fehérvárcsurgói gyermekotthont, majd a Dohánygyárba költözött, ahol Jorgosszal és Monikával éltek. Monika csak a hétvégeken volt velük, mert a hét többi napján a gimnáziumi kollégiumban volt szállása. Fofo 1953-ban, míg Monika 1955-ben távozott a Taskentben élő családfőhöz. Jorgosz még hosszú éveket élt Magyarországon, egészen 1961-ig. Mint Szterjosz Babanaszisz visszaemlékezéseiben olvasható, Fofónak jelentős szerepe volt a fehérvárcsurgói gyermekotthon működtetésében. Kiváló pedagógus volt, és egyben fantasztikus anya a szülők nélkül nevelkedő gyermekek számára. Sajátjaiként szerette az otthonban nevelkedő gyermekeket. „Nagy hálával tartozunk neki felbecsülhetetlen szolgálataiért, amelyet egy nehéz, tragikus korszakban nyújtott a görög gyermekeknek” - írja Babanaszisz, aki 15 évesen az otthon titkára volt.

Vaszosz Vasziliunak természetesen nem volt tudomása arról, hogy Sztálin és Nikosz Zahariadisz, a GKP főtitkárának áprilisi találkozóján már döntöttek a GDH katonai tevékenységének beszüntetéséről és görögországi kivonulásáról. A kutathatóvá vált archív dokumentumokból ma már ismert, hogy Sztálin kezdettől fenntartással kezelte a görög kommunisták fegyveres harcát, s tragikus hibának tartotta a GKP távolmaradását az 1946-os választásoktól. Az is Moszkva utasítására történt, hogy 1949 áprilisától a keleti blokk szinte valamennyi állama megtagadta a segítséget a Görög Demokratikus Hadseregtől. A szovjet vezetés a partizánharcot támogatta volna, nem pedig a reguláris hadsereget, amelyet a GKP a GDH-val létrehozott. Amikorra Vaszosz Vasziliu a frontra került, a GDH-t a kormányhadsereg már teljesen visszaszorította a Grammosz-Vici vonalra. 1949 júniusában a GDH soraiban 16 ezer férfi és nő harcolt, ötven ágyúja volt és néhány légvédelmi eszköze, szemben a kormányhadsereg 150 ezres harcoló állományával, 200 harckocsijával és 100 repülőgépével, illetve egyéb modern fegyvereivel. Vaszosz minderről természetesen nem értesült, de nem is volt ideje gondolkodni ezen, hiszen orvosként fontos küldetésére koncentrált. Végtelenül hitt a szocializmus eszméjében és kész volt szolgálni a nemes ügyet. A fronton Vaszosz főleg a területi kórházegységeknél szolgált, leginkább a Viciben található Egészségügyi Egységnél, amely egy barlangban volt kialakítva.

Vaszosz Vasziliu a Görög Demokratikus Hadsereg őrnagyaként a Vici hegységben

Kétszázötven sebesültet tudtak itt fogadni. 1949 augusztusában, amikor Vicit fel kellett adni, a teljes egység átköltözött Grammoszba, ahol a végső ütközetre került sor. A GDH vezető főorvosa Epaminondasz Szakellariu volt, aki szerint „a GDH Egészségügyi Szolgálata minden gyengesége ellenére helytállt a nagy kihívások előtt: mintegy 15 ezer sebesültet láttak el, akiknek 35 százaléka sikeresen visszatért az egységéhez”. 1949. augusztus 2-án indították meg a kormányerők a végső támadást. Július 11-én Tito már lezárta a jugoszláv határt, így az egyetlen visszavonulási lehetőség Albánia irányába maradt. Az albán levéltári dokumentumokból nemrég előkerült információk szerint 1949. július 2-án Koricában titkos találkozó történt Enver Hodzsa albán kommunista vezető és Zahariadisz között. Utóbbi azt kérte az albán vezetőtől, hogy a GDH fegyveres harcosainak engedélyezze a belépést Albániába, hogy onnan újra támadást indíthassanak Görögország irányába. Enver Hodzsa kategorikusan és indulatosan hozta Zahariadisz tudomására, hogy semmi esetre sem fogja megengedni görög fegyveresek albán területre lépését, mivel az egy görög-albán háborút robbanthat ki. „Felfegyvereztelek titeket, le is foglak titeket fegyverezni, és egyetlen görög partizán lába sem fog albán területet érinteni. Nem szeretnék semmilyen fegyveres konfliktust Görögország és Albánia között! Eleget segítettelek, erőn felül is. Erről értesítettem Sztálint is” – mondta Hodzsa a korabeli dokumentumok szerint.

Vaszoszt az is aggasztotta, hogy semmilyen híre nem volt családjáról. A harc utolsó napjai különösen embert viselő feladat elé állította a GDH orvosait. Egy eset különösen megviselte, amikor egy hasi sérüléssel műtött beteg vízért könyörgött, de Vaszosz tudta, hogy tilos neki vizet adnia, ezért csak benedvesítette az ajkait. A mellette fekvő betegnek adott vizet, mire a hasi sérüléssel műtött partizán csak annyit mondott: „nem baj, doktor, köszönöm szépen, adj a többieknek, akik élni fognak, mert én…” Abban a pillanatban a partizán meg is halt, s ez olyan sokkot okozott Vaszosznak, hogy egész életre szóló traumát jelentett számára.

A harcokat követően hatvanezren politikai emigrációba kényszerültek, további ötvenezret bebörtönöztek vagy az ún. „száraz szigetekre” kerültek büntetőtáborba. A vereség után Albániában gyülekeztek a fegyver nélküli görög partizánok, és természetesen sor került a harcok értékelésére is. Szeptember közepén került sor a GKP 6. Kongresszusára, melyen a vereséget „ideiglenes engedménynek” nevezték, s azt teljes egészében Tito árulásának tudták be. Mindez Bureli albán településen történt, ahol Vaszosz Vasziliu mintegy 300 ember előtt merte kritikával illetni Zahariadisz helyzetjelentését. A főtitkárral szemben ő nemcsak Titót, hanem a párt elhibázott politikáját is a vereség okának nevezte. Bátor szavai csaknem az életébe kerültek. Szeptembertől decemberig folyamatosan hitegették, hogy elutazhat Budapesten tartózkodó családjához, ám más tervet szőtt neki a bizalmatlanná vált GKP-vezetés. December 1-jén Vasziliu bejelentette, hogy elvesztette a feljegyzéseit, amelyben prágai, budapesti és bukaresti elvtársak címei is fel voltak tüntetve. A párt kérte, hogy írja le életrajzát, majd december 4-én behívatták, és elvették mindenét, csak a ruháját tarthatta meg, amit viselt. Joggal gyanakodhatott Vaszosz arra, hogy a párt igyekszik megszabadulni tőle. Már a II. világháborúban századosi rangot kapott, szeptemberben pedig őrnagy lett, de most még a századosi rangjától is megfosztották. Vasziliu Jorgosz, Vaszosz fia szerint a kivégzéstől apját vélhetően csak a ciprusi párt levele mentette meg, amelyet élénken foglalkoztatott, milyen sorsa van a hősként tisztelt orvosnak. Zahariadisz – írja önéletrajzi könyvében Vasziliu Jorgosz -, veszélyesnek látta Ciprusra hazaengedni az orvost azok után, amit a vereség felelőseiről nyilatkozott Bureliben.

Zahariadisz végül meghagyta Vaszosz életét, de Taskentbe száműzte, ahelyett, hogy Budapestre mehetett volna a családjához. December 24-én tudta meg, hogy nem Magyarországra, hanem a távoli Üzbegisztánba küldik. Óriási csalódottság lett rajta úrrá. December 30-án indult a szovjet felségjelzésű hajó, amely Grúziában kötött ki, majd onnan tovább szállították a partizánokat Taskentbe. Az egész út 15 napot vett igénybe. Taskentben japán hadifoglyok által épített barakkokban helyezték el őket, Vaszosz a legrosszabb életminőséget nyújtó 12. barakkban kapott elhelyezést. Három-négy hónap alatt általában munkába álltak a partizánok, Vaszosz másfél évig volt a 12. barakkban, mint „egészségügyi felelős”, ami tulajdonképpen a vizes blokkok, vagyis a WC-k takarítását jelentette. Tudta, hogy élete veszélyben van, és csak magára számíthat, mert szókimondósága miatt kegyvesztett lett. Másfél év után, 1951 júniusában egy orosz nő segítőkészségének köszönhetően állást kapott üzemorvosként a Vorosilov Gépgyárban. Mivel nem volt szovjet diplomája, csak ebben a gyárban gyakorolhatta hivatását, tulajdonképpen üzemorvosként. A 12. barakkot elhagyhatta, és a 11. barakkba került, ahol szoros barátságba került Szamarasz Tanaszisszal és feleségével, Marikával. Egy üzemi balesetnek köszönhetően, amikor két üzbég egyetemi tanár tanúja volt annak, hogy a legminimálisabb eszközökkel, amik rendelkezésére álltak, sikeres beavatkozást végzett, meghívták az egyetemi klinikára, s a szovjet diplomát is elintézték neki. A görög párt 1953-ban engedélyezte a különélő házaspároknak, hogy újra egy országban élhessenek, így Fofo is Taskentbe utazhatott, míg leánya, Monika Budapesten maradt Jorgosszal. Ő 1955-ben szintén Taskentbe jött, itt végezte el a Művészeti Egyetemet. (Pályafutásáról következő írásunkban olvashatnak.) Vaszoszt megkedvelték a szovjet vezetők, s 1954-ben már a Csircsik Kórház szemészeti főosztályának vezetője lett. Az egész Szovjetunióban híre ment a ciprusi szemésznek, aki még a „vakoknak is visszaadja a szemük világát”. Fizetése annyi volt, hogy nem is tudta elkölteni.

Vaszosz Vasziliu a Csircsik Kórház szemészeti főosztályának vezetője

Ő volt Üzbegisztánban az első magánember, akinek személyautója lett. A szovjetek hatására a GKP-nak is változtatnia kellett Vaszosszal szembeni hozzáállásán. A házaspár egyébként Taskentben semmilyen politikai tevékenységben nem vett részt. Vaszoszt ugyan próbálták ismét rábírni a pártmunkára, de arra hivatkozván, hogy „túl sok munkája van”, ezt következetesen visszautasította. Szamarasz Tanaszisznak csak úgy fogalmazott: „nekem ráment a családom”. Fofo ápolónőként dolgozott, fogorvosként nem tudott elhelyezkedni, mivel nem volt szovjet diplomája. Vaszosz és Fofo egészen 1960-ig éltek Taskentben, amikor a független Ciprusi Köztársaság megalakulása után végre megkapták az engedélyt a hazatelepülésre. Vaszosz megkezdte az első ciprusi magánklinika felépítését Lemeszoszban. Fofónak mindösszesen három éve maradt hazájában, hiszen a megpróbáltatások alatt súlyosan megbetegedett, és 1963-ban elhunyt. Vaszosz haláláig, 1972-ig vezette szemészeti klinikáját.

A Vasziliu-házaspár életútja jó példája annak, hogyan áldozta fel saját jólétét és családi boldogságát a két ember egy eszme megvalósításáért, amelyben oly erősen hittek. Mindenük megvolt Cipruson ahhoz, hogy boldog családi életük legyen, elismert polgárai legyenek hazájuknak. Vaszosz mégis önként csatlakozott először a Nemzeti Ellenálláshoz Görögországban, majd a Görög Demokratikus Hadsereg orvosaként a polgárháborúban is segíteni kívánta a mozgalmat. Végül családja szétesett, a legfontosabb éveket a család tagjai távol töltötték egymástól, s a párt sem volt kegyes velük. Az egész történet legnagyobb áldozata a feleség, aki a kényszerű emigrációt követően voltaképpen meghalni ment haza Ciprusra.

 Az írás korábban megjelent: Ellinismos folyóirat - 2017 október-november-december

(Forrás és fényképek: Γιώργος Βασιλείου: Μια Σύγχρονη Οδύσσεια, Αθήνα, 2013, Εκδόσεις Παπαζήση)